Black Flag: Damaged

Hú, baszki, jó régen volt már, hogy utoljára írtam! Nem szeretnék ebből rendszert csinálni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban egyáltalán ne hallgattam volna zenét, sőt! Rengeteg új lemezt szereztem be, pl. a Control and Resistance-t a Watchtower-től, a Transformationt az Alex Skolnick Trio-tól vagy a Nano-Nucleonic Cyborg Summoning-ot a Behold... The Arctopus-tól. Ezek szépen mind-mind sorra kerülnek majd, most azonban mégis egy régi nagy kedvencről fogok írni: a Black Flag-ről, annak is a Damaged című, 1981-ben megjelent lemezéről.

Pontosan emlékszem, amikor a főiskolán Szabcsi barátom elhozott Karcagról egy videokazettát, ami tele volt az MTV-ről felvett videoklipekkel; ezt néztük, amikor egyszer csak sorra került a TV Party. Teljesen készen lettem tőle, és bár utána évek teltek el úgy, hogy akár egyetlen Black Flag számot meghallgattam volna, a TV Party igen mélyen belém ivódott. Aztán a fősuli végén egy zenebuzi kóteros társamtól beszereztem néhány lemezüket kazettán, de azok meg olyan fos minőségűek voltak, hogy gyakorlatilag nem lehetett hallgatni. Végül idén (!) a Revelation-ön keresztül megrendeltem ezt a csodát a The First Four Years mellé - jó, tudom, nem kapkodtam el, de lassú víz partot mos.

Nem találok rá jobb szót: ez az album dús. Hülye jelző egy lemeznek, nem biztos, hogy sikerül kifejtenem, mit is értek ez alatt. Próbálom belehelyezni a megfelelő történelmi-társadalmi környezetbe. Ugyebár, a '80-as évek legelején járunk, Reagan-korszak, újra fokozódó hidegháborús helyzet meg ilyenek, én meg elkezdtem oviba járni. Bár az énekes, Henry Rollins washingtoni, maga a csapat Los Angeles-i. Jon Anastas, a DYS majd a Slapshot basszusgitárosa egy könyvben (Beth Lahickey: All Ages - Reflections on Straight Edge, REVBKS01) azt nyilatkozta, hogy a későbbi, inkább a munkásosztály képviselőiből verbuválódott New York-i straight edge színtérrel ellentétben a korai bostoni és washingtoni szcéna inkább a felső középosztály sajátja volt, s hasonló volt a helyzet Kaliforniában is. Szóval - bár erre vonatkozóan ábszolúte semmit sem tudok - tegyük fel, hogy Greg Ginn (aki egyébként az UCLA-n végzett) és csapata hasonló közegből szabadult a világra.

A Damaged előtt több kislemezt is megjelentettek (Nervous Breakdown, Jelaous Again), mire 1981-ben megjelent a lemez. A következő dalok a kedvenceim: Rise Above, Six Pack, TV Party, Gimmie Gimmie Gimmie, No More (ez a szám kurva jól kezdődik, zsír egyszerű együtt a dob meg a basszus, de pont ezzel büntet). A szövegek természetesen nem a romantikáról és a szerelemről szólnak, hanem a kurva világról, meg a benne eltunyult emberekről. Tele vannak maró gúnnyal, jókora iróniával, ugyanakkor igen súlyos üzenetekkel. Tizenöt szám, tizenöt klasszikus - még ha a Damaged I-et annyira nem is komálom, egy kicsit az már kaotikus. Ez egy alapvetés, egy megkerülhetetlen monstrum, ami nélkül biztosan sokkal szegényebb lenne a zene története.

De muszáj is ide beszúrnom a TV Party klipjét:



Black Flag: Damaged (1981)

01. Rise Above
02. Spray Paint
03. Six Pack
04. What I See
05. TV Party
06. Thirsty And Miserable
07. Police Story
08. Gimmie Gimmie Gimmie
09. Depression
10. Room 13
11. Damaged II
12. No More
13. Padded Cell
14. Life Of Pain
15. Damaged I