Mielőtt elindultam volna erre a koncertre, az jutott az eszembe, hogy idén még egyáltalán nem voltam hardcore bulin, ami, tekintve, hogy szeptember van, példátlan skandallum! A Bane-nel kapcsolatban nagyon ambivalens érzések kavarogtak bennem, hiszen a legutóbbi, 2005-ös, A38-on történt fellépésük botrányosan szarul sikerült, mentségükre legyen mondva, hogy bepréselték őket az akkor szintén Budapesten fellépő Pro-Pain elé, ami utólag visszanézve egyáltalán nem volt szerencsés döntés.
No, de haladjunk szép sorjában, hiszen ezen az estén a bostoni arcokon kívül három másik zenekar is fellépett.
Zero Tolerance
Ez egy magyar zenekar, amolyan mostanában divatos metalcore-ban utaznak, az igazat megvallva, bár még csak pár óra telt el a koncert óta, nem sok minden maradt meg bennem velük kapcsolatban. Hálátlan feladat az előzenekaroké, ez ezúttal is bebizonyosodott. Az énekes srác elég nagy faszságokkal oltotta az ekkor még gyér számú közönséget, mint például: milyen kár, hogy annak idején nem sikerült meggyilkolni II. János Pál pápát. No persze, zéró tolerancia, de hát annyi szarság van a világon, ez miért pont a pápát nézte ki magának...? Elnyomták a Warzone-tól az As One-t, az jó volt.
Ceremony
Ezek a fiúk már amerikaiak voltak, egyenesen Kaliforniából! Amikor visszajöttem a büféből és beléptem a koncertterembe, az egyik gitárosra azt hittem, hogy csaj: hosszú, szerintem festett szőke haja volt, és egy számmal kisebb rózsaszínű póló volt rajta... Na, mondom magamban, ezek hendikeppel indulnak... Aztán észrevettem, hogy az énekes faszit már korábban kiszúrtam (csak akkor még nem tudtam, hogy ő az énekes), mert 1. igénytelen bermudagatya volt rajta; 2. amolyan Ari Katz-stílusú kalapot viselt; 3. az egyik füle mögé egy Black Flag-logó volt tetoválva. Maga a zenekar aztán kellemes csalódás volt, bár lemezüket biztosan nem venném meg, de így koncerten nagyon szórakoztatóak voltak. A zenéjüknek szerintem sokkal több köze volt a metalhoz, mint a hardcore-hoz, a szőke gitáros is aztán olyanokat headbangelt, hogy ihaj, de közben meg elképesztően hülye, hogy ne mondjam buzis pózokat bírt felvenni! Ezúttal már volt némi bemozdulás is a közönség részéről. Ők egy Circle Jerks-feldolgozást játszottak amúgy.
Have Heart
Na, ez az a zenekar, amit már úgy ismertem, hogy nekem csupán pár számom van tőlük. Ők a hardcore üdvöskéi, ebbe az Endstand-Comeback Kid vonulatba helyezném őket, ennél fogva aggódtam is egy cseppet, hogy az egyébként igen fiatal átlagéletkorúnak mondható közönség inkább miattuk jött el. Balázs barátom, aki igen jártas a műfajban, és akinek számtalan hc-csapat szeretetét köszönhetem, és komolyan adok a szavára, nem volt jó véleménnyel róluk, így aztán én is negatív hozzállással vártam első magyarországi koncertjüket. Az mindjárt feltűnt, hogy az énekes eléggé le van lombozva, aminek később elárulta az okát is: ha jól értettem, a számítógépe bemondta az unalmasat, ami őt nagyon elkeserítette, hiszen így nem tudja tartani a kapcsolatot a barátaival, családjával meg ilyesmi. Végül azért csak összekapta magát, mondjuk furcsa lett volna, ha nem így tesz mert a közönség zabálta őket: hatalmas pogó, stage diving, sing along volt egész végig. Eljátszották az általam ismert The Machinist-et is, fel is ismertem, örültem is magamnak. Azt kell mondjam, hogy élőben jók voltak, s bár rajongó nem lettem, azért nem bánom, hogy láttam őket. Ami viszont fájt, hogy a torok Gorilla Biscuits európai turnés pólóban volt - a GB szerda este játszik Bécsben, és sajnos, nem tudunk elmenni.
Bane
Végre, eljutottunk idáig. Meg kell jegyeznem, hogy a Bane-nel egyáltalán nincs szerencsém: most jöttek harmadszor hozzánk, a második koncertről a bevezetőben már írtam, az első koncert meg maga volt a szopás, számomra. Arra már nem is emlékszem pontosan, hányban volt, talán 2002-ben lehetett - akkoriban minden ilyen jellegű koncertet a gödöllői Trafóban rendeztek meg. Na most, nekem még nyilván nem volt autóm, haverjaim nincsenek a színtérből, akikhez esetleg bekéredzkedhettem volna, a lényeg, hogy HÉV-vel kellett hazajönnöm. Abban az időben egy nagyon rossz szokás alakult ki: ha meghirdettek egy bulit este 7 órai kezdéssel, az kurvaisten, hogy fél 9-ig nem kezdődött el. Nem volt ez másként akkor sem: a Bane 10-kor kezdett, nekem meg 1/4 11-kor ment az utolsó járatom, fasza, láttam, tőlük másfél számot... Most, az előzmények ismeretében jókora szorongás volt bennem, hogy vajon a közönség milyen lesz - de szerencsére ezúttal a sors kárpótolt mindenért. Az egyetlen, amit felróhatok, hogy rövid volt. A legutóbbi, 2005-ös The Note című lemezen található My Therapy-val kezdtek, fasza antré volt. Jött aztán a Give Blood, a Count Me Out, a Forked Tongue, a Swan Song meg a Can We Start Again (nem ebben a sorrendben), szóval nem panaszkodom. Illetve mégis: nagyon hiányoltam a szerintem kötelező Every Effort Made-et és személyes kedvencemet, a Superhero-t - utóbbi nagyban hozzájárult ahhoz, hogy letettem a cigit és nem piálok. Összességében egy kifejezetten jó hangulatú buli volt, látszott, hogy a srácok is élvezik: egyszer poénból belekezdtek az Eye Of The Tiger kezdőriffjeibe, amire őrült ugribugri kezdődött... A végén lepacsizam a basszgitárossal is, mondtam neki: „It was fantastic.” Mire ő: „Thank you very much.” Király.
No, de haladjunk szép sorjában, hiszen ezen az estén a bostoni arcokon kívül három másik zenekar is fellépett.
Zero Tolerance
Ez egy magyar zenekar, amolyan mostanában divatos metalcore-ban utaznak, az igazat megvallva, bár még csak pár óra telt el a koncert óta, nem sok minden maradt meg bennem velük kapcsolatban. Hálátlan feladat az előzenekaroké, ez ezúttal is bebizonyosodott. Az énekes srác elég nagy faszságokkal oltotta az ekkor még gyér számú közönséget, mint például: milyen kár, hogy annak idején nem sikerült meggyilkolni II. János Pál pápát. No persze, zéró tolerancia, de hát annyi szarság van a világon, ez miért pont a pápát nézte ki magának...? Elnyomták a Warzone-tól az As One-t, az jó volt.
Ceremony
Ezek a fiúk már amerikaiak voltak, egyenesen Kaliforniából! Amikor visszajöttem a büféből és beléptem a koncertterembe, az egyik gitárosra azt hittem, hogy csaj: hosszú, szerintem festett szőke haja volt, és egy számmal kisebb rózsaszínű póló volt rajta... Na, mondom magamban, ezek hendikeppel indulnak... Aztán észrevettem, hogy az énekes faszit már korábban kiszúrtam (csak akkor még nem tudtam, hogy ő az énekes), mert 1. igénytelen bermudagatya volt rajta; 2. amolyan Ari Katz-stílusú kalapot viselt; 3. az egyik füle mögé egy Black Flag-logó volt tetoválva. Maga a zenekar aztán kellemes csalódás volt, bár lemezüket biztosan nem venném meg, de így koncerten nagyon szórakoztatóak voltak. A zenéjüknek szerintem sokkal több köze volt a metalhoz, mint a hardcore-hoz, a szőke gitáros is aztán olyanokat headbangelt, hogy ihaj, de közben meg elképesztően hülye, hogy ne mondjam buzis pózokat bírt felvenni! Ezúttal már volt némi bemozdulás is a közönség részéről. Ők egy Circle Jerks-feldolgozást játszottak amúgy.
Have Heart
Na, ez az a zenekar, amit már úgy ismertem, hogy nekem csupán pár számom van tőlük. Ők a hardcore üdvöskéi, ebbe az Endstand-Comeback Kid vonulatba helyezném őket, ennél fogva aggódtam is egy cseppet, hogy az egyébként igen fiatal átlagéletkorúnak mondható közönség inkább miattuk jött el. Balázs barátom, aki igen jártas a műfajban, és akinek számtalan hc-csapat szeretetét köszönhetem, és komolyan adok a szavára, nem volt jó véleménnyel róluk, így aztán én is negatív hozzállással vártam első magyarországi koncertjüket. Az mindjárt feltűnt, hogy az énekes eléggé le van lombozva, aminek később elárulta az okát is: ha jól értettem, a számítógépe bemondta az unalmasat, ami őt nagyon elkeserítette, hiszen így nem tudja tartani a kapcsolatot a barátaival, családjával meg ilyesmi. Végül azért csak összekapta magát, mondjuk furcsa lett volna, ha nem így tesz mert a közönség zabálta őket: hatalmas pogó, stage diving, sing along volt egész végig. Eljátszották az általam ismert The Machinist-et is, fel is ismertem, örültem is magamnak. Azt kell mondjam, hogy élőben jók voltak, s bár rajongó nem lettem, azért nem bánom, hogy láttam őket. Ami viszont fájt, hogy a torok Gorilla Biscuits európai turnés pólóban volt - a GB szerda este játszik Bécsben, és sajnos, nem tudunk elmenni.
Bane
Végre, eljutottunk idáig. Meg kell jegyeznem, hogy a Bane-nel egyáltalán nincs szerencsém: most jöttek harmadszor hozzánk, a második koncertről a bevezetőben már írtam, az első koncert meg maga volt a szopás, számomra. Arra már nem is emlékszem pontosan, hányban volt, talán 2002-ben lehetett - akkoriban minden ilyen jellegű koncertet a gödöllői Trafóban rendeztek meg. Na most, nekem még nyilván nem volt autóm, haverjaim nincsenek a színtérből, akikhez esetleg bekéredzkedhettem volna, a lényeg, hogy HÉV-vel kellett hazajönnöm. Abban az időben egy nagyon rossz szokás alakult ki: ha meghirdettek egy bulit este 7 órai kezdéssel, az kurvaisten, hogy fél 9-ig nem kezdődött el. Nem volt ez másként akkor sem: a Bane 10-kor kezdett, nekem meg 1/4 11-kor ment az utolsó járatom, fasza, láttam, tőlük másfél számot... Most, az előzmények ismeretében jókora szorongás volt bennem, hogy vajon a közönség milyen lesz - de szerencsére ezúttal a sors kárpótolt mindenért. Az egyetlen, amit felróhatok, hogy rövid volt. A legutóbbi, 2005-ös The Note című lemezen található My Therapy-val kezdtek, fasza antré volt. Jött aztán a Give Blood, a Count Me Out, a Forked Tongue, a Swan Song meg a Can We Start Again (nem ebben a sorrendben), szóval nem panaszkodom. Illetve mégis: nagyon hiányoltam a szerintem kötelező Every Effort Made-et és személyes kedvencemet, a Superhero-t - utóbbi nagyban hozzájárult ahhoz, hogy letettem a cigit és nem piálok. Összességében egy kifejezetten jó hangulatú buli volt, látszott, hogy a srácok is élvezik: egyszer poénból belekezdtek az Eye Of The Tiger kezdőriffjeibe, amire őrült ugribugri kezdődött... A végén lepacsizam a basszgitárossal is, mondtam neki: „It was fantastic.” Mire ő: „Thank you very much.” Király.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése