Al Di Meola: Elegant Gipsy

Elöljáróban mindenképpen le kell szögeznem pár dolgot. Először is, nem vagyok otthon a jazzben, kapirgálom a felszínét, egy kezemen meg tudnám számolni, hány jazz lemezem van (pl. Jacques Loussier Trio, ami egyébként nagyon kafa, talán egyszer majd írok róla), ennél fogva nem szakmai szempontból hallgatom (úgy értem, nem úgy, hogy ez most a-moll, amaz meg D-dúr vagy ilyesmi). Másodszor, nem ismerem Al Di Meola munkásságát sem, csupán annyit tudok róla, hogy elképesztő gitárbűvész, aki sokak példaképe és többször járt már Magyarországon is.

Akkor meg mi a faszért vettem meg ezt az instrumentális, jazz-rock fúziós lemezt?

Hát, nem a borítója miatt, az biztos. Mentségére legyen mondva, hogy 1977-es albumról beszélünk, meg hát valóban a zene a lényeg, de mindig úgy voltam vele, hogy a külcsín és a belbecs együtt adják ki az értéket. Ebben az esetben külcsínről nehéz beszélni, hiszen a mester mellett/mögött áll egy klasszikus spanyol ruhába öltözött hölgy – elég gagyi a fotó. A belső borítón meg egy szobapálmás háttér előtt egy asztalnál ülnek, az asztalon egy üveg vörösbor, a hölgy meg éppen végig akarja simítani a Mester arcát, miközben merőn nézik egymást. Elég is erről ennyi.

Beszéljen akkor a zene. Az viszont tényleg beszél, de annyi nyelven, hogy elképesztő. Fontos megjegyezni, hogy a lemezen játszik még Paco de Lucía is, ő is nagy gitárbűvész, ezt tudom róla. Ami viszont nekem elsőre megtetszett, az a bőgős arc, bizonyos Anthony Jackson: ez a faszi már az első, Flight Over Rio című számban olyat virgázik, hogy tátva maradt a szám! Az egyébként az egész lemezen nyilvánvaló, hogy az itt szereplő zenészek hatalmas tudással bírnak hangszereiket illetően (mondjuk kontár jazz-zenészről még nem hallottam), az egészet áthatja a profizmus szelleme, ez azonban mégsem teszi elérhetetlenné a hangulatot. Ott van például a második szám, a Midnight Tango: ennek olyan karibis miliője van, látom magam előtt a pálmafákat, a tengerpartot, a lenyugvó napot, én meg Martinit szürcsölgetek, miközben nézem a fűszoknyás csajokat.

A Mediterranean Sundance egy igazi latinos darab, amiben olyan gyorsan penget a Mester, hogy az bámulatos. Számomra ez a lemez csúcspontja, tényleg nagyon tetszik, annyira, hogy ideteszem egy koncertverzióját is:



Ezután következik a Race With Devil On Spanish Highway: érdekes tétel, például ebben van torzított gitár is, de igazából mégis más hangulatot ad, mint arra a címéből következtetnék. Hol begyorsul, hol lelassul; kicsit azt képzeltem el, hogy megyek az andalúziai autópályán (nem tudom, van-e ilyen), utolér az ördög, akkor belehúzok, megint kiengedek, aztán megint utolér, és akkor megint belehúzok, és ez így megy végig. A Lady Of Rome, Sister Of Brazil egy rejtély számomra, egyáltalán nem tudom, mit keres a lemezen, alig másfél perc, olyan az egész, mintha egy számrészlet lenne csupán, ráadásul szerintem ujjgyakorlat lehetett csak a zenekarnak. A lemezt a leghosszabb dal zárja, ez az Elegant Gypsy Suite – ez mintegy esszenciája, összefoglalója az egész albumnak, nagyon kellemes, üdítő darab.

Szóval, tényleg király lemez a Választékos Cigány, de miért is vettem meg, ugye, visszatérve ide? Mert erről az anyagról kivétel nélkül csak jókat olvastam, a gitárt és a rockot imádom, a jazz érdekel - ezen meg minden megvan egyszerre, nem lőhettem nagyon mellé. Nem is lőttem.

Al Di Meola: Elegant Gipsy (1977)

01. Flight Over Rio
02. Midnight Tango
03. Mediterranean Sundance
04. Race With Devil On Spanish Highway
05. Lady Of Rome, Sister Of Brazil
06. Elegant Gipsy Suite