Dream Theater – a progresszív metal műfaj koronázatlan királyai, hangszereik virtuózai, zsenik, a nagy ívű, komplex dalok mesterei. Dream Theater (DT) – volt jó korszakuk, de az utóbbi időben már kevés eredeti ötletük volt, nyúlnak innen, másolnak onnan, túljutottak már karrierjük zenitjén. Ugyanaz a zenekar, két egymásnak teljesen ellentmondó megállapítás. Az igazság valahol a kettő között lehet, bár én inkább az első megállapítás felé hajlok, mindenesetre ezzel a furcsa kettős érzéssel érkeztem a Pecsába szerda este, ahová a csapat új, a napokban megjelent Systematic Chaos című lemezének turnéjával érkezett.
A múltkori, 2005-ös koncerttel ellentétben ezúttal volt előzenekar, nem is akármilyen: a színpadon ugyanis azt a Charlie Dominicit és társait láttuk, aki a Dream Theater bemutatkozó albumán, az 1989-es When Dream And Day Unite-on énekel. Annak a lemeznek a felvétele után az arc kiszállt, nemcsak a bandából, de az egész zeneiparból, az utóbbi években azonban visszatért, és nem is teszi rosszul a dolgát. Nyilván azért, mert már azért benne van a korban, nem szántotta fel a színpadot, de zeneileg rendben volt. Szerencsére, nem játszottak olyan sokat, hogy megváltozzon a róluk kialakult pozitív benyomás…
20-kor aztán, szinte óramű pontossággal kilépett a DT – nem volt nagy csinnadratta, egyszerűen csak kiballagtak a színpadra. Az antré ettől függetlenül ütős volt, hiszen a kezdeti kakofóniából a Scenes From A Memory nyitánya, az Overture 1928 bontakozott ki, aztán jött – szintén erről a lemezről – a Strange Déjà Vu, majd az Images And Words egyik legnagyobb klasszikusa, a Take The Time közönségénekeltetéssel, meg mindennel, ami ilyenkor kell; ennél a pontnál még a fanyalgók is elégedetten dörzsölhették tenyerüket (én is).
Az új albumról három dal került terítékre, szerencsére köztük volt a The Dark Eternal Night (ld. video), ami a DT legszebb korszakait idézi. (Csak a rend kedvéért, a másik kettő a Constant Motion és a Forsaken volt.)
A korábbi koncerteken tapasztaltaknak megfelelően John Petrucci hatalmasakat tekert gitárjával, a John Myung-Mike Portnoy ritmusszekció egyszerűen páratlan a maga nemében, billentyűs Jordan Rudess nem véletlenül elismert komolyzenei berkekben is, és James LaBrie énekest sem érheti kritika. Nem is ezzel volt a gond. Hanem azzal, hogy mindegyik dal úgy szólt, mint a stúdióban, alig volt improvizálás, kikacsintás a közönség felé. Persze, LaBrie megdicsérte a közönséget, hogy mindig milyen lelkes, nagy örömmel jönnek hozzánk – de nincsenek kétségeim, hogy a következő turnéállomáson ugyanezt mondja majd. Úgy tűnt – és valószínűleg így is volt –, mintha a srácok fejben nem nagyon lettek volna a színpadon, ettől aztán kicsit rutinszerűvé vált az egész. Hiányzott az az érzés, hogy most valami különlegesnek vagyunk tanúi.
Persze, nem vagyok telhetetlen, ha ma ugyanezt a műsort elnyomnák, nyilván ott lennék még egyszer, de még holnap is, amíg a pénztárcám engedi... Jó volt hallani az Endless Sacrifice-t és a Home-ot is, a befejező As I Am pedig hibátlan volt. A felsorolt negatívumok ellenére koncert után enyhült a bevezetőben említett kettősség érzése, hiszen a lemezen esetleg gyengébbnek tűnő tételek élőben iszonyat bikán dörrentek meg. Az új lemezzel pedig megint egy új útra lépett a DT – ki tudná megmondani, hová jutnak a végén?
A múltkori, 2005-ös koncerttel ellentétben ezúttal volt előzenekar, nem is akármilyen: a színpadon ugyanis azt a Charlie Dominicit és társait láttuk, aki a Dream Theater bemutatkozó albumán, az 1989-es When Dream And Day Unite-on énekel. Annak a lemeznek a felvétele után az arc kiszállt, nemcsak a bandából, de az egész zeneiparból, az utóbbi években azonban visszatért, és nem is teszi rosszul a dolgát. Nyilván azért, mert már azért benne van a korban, nem szántotta fel a színpadot, de zeneileg rendben volt. Szerencsére, nem játszottak olyan sokat, hogy megváltozzon a róluk kialakult pozitív benyomás…
20-kor aztán, szinte óramű pontossággal kilépett a DT – nem volt nagy csinnadratta, egyszerűen csak kiballagtak a színpadra. Az antré ettől függetlenül ütős volt, hiszen a kezdeti kakofóniából a Scenes From A Memory nyitánya, az Overture 1928 bontakozott ki, aztán jött – szintén erről a lemezről – a Strange Déjà Vu, majd az Images And Words egyik legnagyobb klasszikusa, a Take The Time közönségénekeltetéssel, meg mindennel, ami ilyenkor kell; ennél a pontnál még a fanyalgók is elégedetten dörzsölhették tenyerüket (én is).
Az új albumról három dal került terítékre, szerencsére köztük volt a The Dark Eternal Night (ld. video), ami a DT legszebb korszakait idézi. (Csak a rend kedvéért, a másik kettő a Constant Motion és a Forsaken volt.)
A korábbi koncerteken tapasztaltaknak megfelelően John Petrucci hatalmasakat tekert gitárjával, a John Myung-Mike Portnoy ritmusszekció egyszerűen páratlan a maga nemében, billentyűs Jordan Rudess nem véletlenül elismert komolyzenei berkekben is, és James LaBrie énekest sem érheti kritika. Nem is ezzel volt a gond. Hanem azzal, hogy mindegyik dal úgy szólt, mint a stúdióban, alig volt improvizálás, kikacsintás a közönség felé. Persze, LaBrie megdicsérte a közönséget, hogy mindig milyen lelkes, nagy örömmel jönnek hozzánk – de nincsenek kétségeim, hogy a következő turnéállomáson ugyanezt mondja majd. Úgy tűnt – és valószínűleg így is volt –, mintha a srácok fejben nem nagyon lettek volna a színpadon, ettől aztán kicsit rutinszerűvé vált az egész. Hiányzott az az érzés, hogy most valami különlegesnek vagyunk tanúi.
Persze, nem vagyok telhetetlen, ha ma ugyanezt a műsort elnyomnák, nyilván ott lennék még egyszer, de még holnap is, amíg a pénztárcám engedi... Jó volt hallani az Endless Sacrifice-t és a Home-ot is, a befejező As I Am pedig hibátlan volt. A felsorolt negatívumok ellenére koncert után enyhült a bevezetőben említett kettősség érzése, hiszen a lemezen esetleg gyengébbnek tűnő tételek élőben iszonyat bikán dörrentek meg. Az új lemezzel pedig megint egy új útra lépett a DT – ki tudná megmondani, hová jutnak a végén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése